Névadónk

Györffy István
(1884-1939)

„A magyar nép tudósa volt. Szeretném így is mondani: a magyar nép lett tudóssá benne.” Illyés Gyulának ezek a sorai Györffy Istvánról, a magyar néprajz legnagyobb hatású egyéniségéről, Karcag szülöttéről szólnak, aki tudományos munkásságának java részét az alföldi parasztság kultúrájának föltárására áldozta. A szaktudomány keretein túllépő művelődéspolitikai tevékenységével pedig a népi kultúrának a nemzeti művelődésbe való beépítésére törekedett, és evégett egész nemzetét a néphagyomány megbecsülésére nevelte.

1884. február 11-én született. Ősei a Partiumból költöztek a Nagykunságba, és lettek a mezőváros iparűző gazdarétegének tagjai. Karcagon megtelepedő dédnagyapja a gazdálkodás mellett fazekassággal foglalkozott, amelyet Mezőtúron tanult ki. Fia, Györffy István nagyapja, szűrszabó lett, neves művelője e sajátosan szép, bár rövid virágzású mesterségnek. Édesapja megkísérelte a kiemelkedést a parasztiparos sorból, de a halódó mesterség nem nyújtott gondtalan megélhetést, a sikertelen gazdálkodás pedig az anyagi romlás felé sodorta a családot. István fiát ugyan még beíratta a gimnáziumba, de amikor nehézségei támadtak a tanulásban, kivette az iskolából, és az alig 14 éves fiút paraszti munkára fogta. Az Ecse-zug réti földjein kellett megismerkednie a tanyavilág életével. Majdnem egy évet töltött el apjával a bérelt tanyán, ahol a fáradságos napi munka után a kalendáriumoktól a török nyelvkönyvig mindent mohón olvasott.

Sorsának irányítását ekkor kemény akaratú édesanyja vette át. Hazahozatta a tanyáról, és ismét beíratta a gimnáziumba. A fiú a középiskola felsőbb osztályait Felvidéken, a késmárki evangélikus líceumban végezte. A szünidőkben mint szuplikáns diák szinte a fél Magyarországot bejárta a Szepességtől Fiuméig, a Dunántúltól az erdélyi Kárpátokig. Nagy gyaloglásai sokrétű ismeretekkel gyarapították a fogékony diákot. Noha elsősorban a botanika és földrajz iránt érdeklődött, egy-egy vidék népének élete, kultúrája is megragadta figyelmét.

1904-ben tette le Késmárkon az érettségi vizsgát. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte meg természetrajz-földrajz szakon. A Kolozsvárott töltött egy esztendő jelentősen hozzájárult néprajzi ismereteinek kitágulásához. Az egyetemen rendszeresen látogatta Erdélyi Pál és Herrmann Antal magántanárok néprajzi előadásait. Az Erdélyi Múzeum díjtalan gyakornokaként pedig a későbbi történeti-néprajzi munkáihoz nélkülözhetetlen levéltári kutatás alapjait sajátította el.

1905 szeptemberétől a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Amint Budapestre került, azonnal fölkereste egykori karcagi tanárát, a Néprajzi Múzeum igazgatóját, Bátky Zsigmondot, akinek javaslatára Györffyt 1906 nyarán néprajzi gyűjtéssel bízták meg, majd szeptember elsején belépett a múzeum kötelékébe, amelytől csak harminc esztendő múlva vált meg.

Györffy Istvánt az élet nevelte etnográfussá. Egyetemi hallgató korában a Néprajzi Értesítőben megjelent a Nagykunság és környékének népies építkezéséről szóló tanulmánya. Ez az írása újdonságnak számított a század eleji magyar néprajzkutatásban. A népességtörténet és a földhasználat felől közelítette meg a települések szerkezeti sajátosságait, amelyeket a nagycsaládok szerinti megtelepedésből vezetett le. A nemzetségi, hadas település rendjének föltárásával a településnéprajznak azonnal olyan alapproblémájára tapintott, amelyre a nyugat-európai településkutatás csak a húszas-harmincas években talált rá.

1910 tavaszán a kolozsvári egyetemen doktori szigorlatot tett. Doktori értekezésül néprajzi tanulmányt: A nagykun tanya című munkáját nyújtotta be. Második jelentősebb munkáját is szülőföldjéről írta. Ismét nagy fontosságú témát: a tanyakérdést fedezte föl a szaktudomány számára. 1910. június 26-án avatták dicséretes eredménnyel bölcsészettudományi doktorrá. 1911-ben szerezte meg a természetrajz-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet.

Múzeumi tevékenysége 1909-től vált fokozottabbá. Gyakornoki munkája mellett ez évtől miniszteri megbízás alapján kezelte a Keleti Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát, ami lehetőséget nyújtott számára, hogy minden évben részt vegyen az akadémia balkáni és törökországi tanulmányi kirándulásain. Többször megfordult Konstantinápolyban. Ezekben az években hosszabb néprajzi gyűjtőutat tett Erdélyben, a Fekete-Körös völgyében, a dél-bihari falvakban és a moldvai csángók között. Dél-Biharban előtte etnográfus még egyáltalán nem járt. Ezért is igyekezett megragadni minden sajátosságot, hogy minél teljesebb képet rajzolhasson e vidék népi kultúrájáról. Néptörténeti irányultságú anyagon mutatta ki, hogy az ott lakók nem erdélyi eredetűek, hanem Erdélyt az Alföld felől benépesítő magyarok leszármazottai.

Az első világháború alatt, mint katonai szolgálatra beosztott tudományos tisztviselőnek, lehetősége nyílt Románia megszállt területeit bejárnia, de dél-bihari kutatásait nem folytathatta. 1918 őszén Teleki Pál fölszólítására csatlakozott a Lénárd-féle kisázsiai expedícióhoz. Ennek célja Kisázsia észak-nyugati partvidékének gazdaságföldrajzi és néprajzi tanulmányozása volt, amely a későbbi magyar-török gazdasági kapcsolat alapjaihoz járult volna hozzá. Az angolok előretörése miatt azonban az expedíció félbeszakadt, résztvevői sok viszontagság közepette 1919 elején jutottak haza. Györffy kisázsiai gyűjtésének java része odaveszett. Balkáni tapasztalatait később ismeretterjesztő cikkekben adta közre.

Hazatérése után kinevezték a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek igazgató-őrévé, vezető muzeológussá. Különösen a textília- és kerámia-gyűjtemény gyarapításán fáradozott. A múzeum szűkös anyagi körülményei miatt maga rendezett be házinyomdát. Itt készítette el a széles közönségnek szóló, ízlésformáló Magyar népművészet című füzeteket. Számos elfoglaltsága közben mindig szakított időt, hogy a múzeumhoz forduló kézimunka-pedagógusokat tanácsokkal, útmutatással lássa el, segítse munkájukat, és a hagyományok megbecsülésére neveljen.

Múzeumi és tudományos munkájának egyaránt szerves kiegészítő része, éltető eleme volt a néprajzi gyűjtés. Szinte az egész magyar földet bejárta, a Tiszántúlt pedig a legszemélyesebb tapasztalatból ismerte. Különösen fontosnak tartotta a tárgygyűjtést. Útjain igyekezett minél többet fényképezni és rajzolni.

A terepgyűjtések mellett másik kimeríthetetlen forrása a levéltár volt. Bámulatos szorgalommal gyűjtötte össze azt a tekintélyes történeti anyagot, amelyet legtöbb munkájában fölhasznált. Hogy milyen mesterien értett az évszázados iratok száraz adatainak megszólaltatásához, arról legjobban az 1922-ben Karcagon megjelent Nagykunsági krónika tanúskodik. A puszta ősi pásztoréletének e csodálatosan szép magyarsággal megírt színes tablója több írónkat, köztük Móricz Zsigmondot is megihlette.

Az 1920-as években fejtette ki etnikumkutatásainak eredményeit, amelynek középpontjában a kunok álltak. Behatóan foglalkozott a hajdúkkal és az alföldi peremvidék népességének jellegzetes csoportjával, a matyókkal is. Milyen elemekből áll a magyar nép? című tanulmányában pedig elsőként vázolta föl a magyarság etnikai csoportjait, genetikus-regionális tagolódásukat. Ezekben az években újabb fölfedezést tett: régi alföldi térképek tanulmányozása nyomán nagy intuicióval döbbent rá az európai szisztémától teljesen elütő két beltelkű településmód, az alföldi kertes városok meglétére. A hajdúvárosok településtörténetének tanulmányozása hozta az első magyarázatot a megosztott településmódra. E városok 17. századi formájának elemzését néptörténeti és gazdaságtörténeti vizsgálódásokkal kapcsolta össze. A mesterségesen létesített védelmi helyek, amelyek a magyar vár alaprajzi szisztémáját követték, mintájára létesültek a későbbi gyűrű alakú kertekkel körülvett alföldi gazdavárosok.

A húszas évek végén foglalta össze az alföldi gazdálkodásról gyűjtött tapasztalatait is. A Takarás és nyomtatás az Alföldön c. tanulmánya az első néprajzi rendszerező munka a földművelés témakörében. Tanulmányában megerősíti, és földrajzilag is rögzíti a Kárpát-medence kettős gazdálkodási rendszerét: kimutatja az alföldi és hegyvidéki földművelés jellemzőit. Következetesen végigvezetett munkafolyamat-vizsgálatai mindmáig alapvetésnek számítanak a hazai gazdasági néprajzban.

1930-ban megjelent Cifraszűr monográfiája pedig olyan hatalmas anyagközlés, amely két és fél évtizedes fáradhatatlan gyűjtőmunka eredményéről tanúskodik. Országjáró útjai során mintegy félszáz – ma már fölbecsülhetetlen értéket képviselő – cifraszűrt vásárolt meg a múzeum számára. Ez az egyedülállóan gazdag gyűjtemény teremtett megfelelő tárgyi alapot a nagyszabású monográfiához. Behatóan tanulmányozta a szűrszabócéhek történeti anyagát, a mesterség technikai fogásait, a varrás- és díszítésmódot.

Sokoldalú szakmai munkásságának mintegy tematikus összefoglalását végezte el a harmincas évek elején, amikor két tudóstársával: Bátky Zsigmonddal és Viski Károllyal megvalósította a régóta tervezett nagyszabású szintézist, A magyarság néprajzát. Az 1933-34-ben megjelent munka első két kötetében, amelyek felölelik az anyagi kultúra egészét, Györffy írta a viselet és a gazdálkodás nagy fejezeteit.

Tudományos kutató- és földolgozómunkája mellett tanított is. Az egyetemi oktató munkát – múzeumi feladatai mellett – 1926-ban, mint megbízott előadó kezdte meg a Közgazdaságtudományi Kar Keleti Intézetében. 1929-től egyetemi magántanárként adott elő Magyarország és a Közel-Kelet néprajzáról. 1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. A következő évben pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanácsa egyhangúlag egyetemi magántanárrá nyilvánította, majd 1934-ben nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Kinevezése miatt megvált a múzeumtól, de csak formálisan, mert egyetemi gyakorlatait továbbra is a Néprajzi Múzeum falai között tartotta.

1935-ben megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság alelnökévé, és ugyancsak ez évtől haláláig szerkesztője a társaság központi folyóiratának, az Ethnographiának. Szerkesztői tevékenységének eredményességéről tanúskodik, hogy a folyóirat addigi terjedelmének háromszorosára növekedett, és ehhez tartalmi változatosság járult. Kezében vált a korábbi években csaknem halódó nagymúltú folyóirat a magyar néprajz valóban központi fórumává.
1936-ban a helsinki Finnugor Társaság, 1938-ban pedig az Észt Irodalmi Társaság választotta külföldi tagjai sorába.

Életének utolsó éveiben mind többet foglalkoztatta nemzetének sorsa, jövendője. A háború közeledtével nemcsak írásaiban, hanem oktató és szervező munkájában is egyre nagyobb helyet kapott a nemzete sorsáért felelősséget érző és vállaló tudós tenniakarása. Korábbi szorgalmazásainak eredményeként 1938 őszén megalakult a Táj- és Népkutató Központ, amelynek irányítását örömmel végezte. Gazdag tapasztalatai révén a legkülönbözőbb érdeklődésű szakembereknek tudott segíteni, akik hétről hétre fölkeresték tanácsaiért. A központot néhány hónap múlva – bemutatkozó kiállítása miatt – betiltották. Györffy azonban nem hagyta elveszni az intézményt, hanem – bár jóval szűkebb keretek között – átmentette tanszékére. Mindinkább körülvette magát azokkal a parasztfiatalokkal, akikben az új értelmiséget vélte megtalálni. Munkás- és parasztbarátaival, hallgatóival tartott kapcsolata, szervezőmunkája szoros összhangban állt nézeteivel, amelyeket A néphagyomány és a nemzeti művelődés című könyvében fogalmazott meg. 1939-ben ez a kiadvány bátor, cselekvő programhirdetés volt, hiszen a néphagyományra épülő nemzeti művelődéssel kívánt gátat emelni az egyre fenyegetőbb idegen eszmei befolyásnak.

1939 nyarán – számos elfoglaltsága ellenére – még részt vett a falukutató diákok háromhetes nyári táborozásán. Itt vetette föl régóta dédelgetett gondolatát a parasztkollégium megvalósításáról. Megvitatására, őszre szűkebb társaságot hívott össze. Az október 5-re kitűzött megbeszélésre azonban már nem mehetett el: két nappal előbb íróasztala mellett agyvérzésben meghalt. Vajon mivel fejezhették volna ki a parasztfiatalok tanítómesterük iránti hálájukat méltóbban, mint hogy a néhány év múlva megvalósult népi kollégiumot Györffy Istvánról nevezték el.

A korán lezáruló életpálya ellenére Györffy István sokrétű munkássága koncepciózusan kerek egésszé, rendszert alkotó egységgé állt össze. A tudománytörténet joggal tartja az Alföld etnográfusának, hiszen tudományos érdeklődésének fókuszában az alföldi parasztság kultúrája állt. A néprajzkutatás számára ő fedezte föl az Alföldet, ezen keresztül pedig azokat a lényeges problémaköröket, amelyek a Kárpát-medence néprajzi vizsgálatának alapjául szolgálnak. Munkássága óta az Alföld nem pusztán egy tájegységet jelent az etnográfus számára, hanem mindannak a kulturális jellemzőnek összességét, amely alapjában eltér a hegyvidéki, a szűkebb értelemben vett európai népi műveltségtől. Mindazoknak a sajátosságoknak együttesét, amelyet Györffy István foglalt impozáns tudományos rendszerbe. Ebből következően munkássága ma is eleven hatóerőként van jelen a magyar néprajzban és közművelődésben.

Selmeczi Kovács Attila írása nyomán